Gordon Ramsay: Világkonyha

Gordon Ramsay megosztó személyiség. A Magyarországon is bemutatott műsora, a „Pokol konyhája” alapján inkább mondaná az ember unszimpatikusnak. Azonban a videomegosztóknak hála kiderül, hogy tud ő kifejezetten normális, és emberi lenni.

Az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem a levegőbe magyaráz, valóban ért ahhoz, amit csinál. De hogy könyve alapján milyen képet fest? Nézzük meg!

A 2010-es Világkonyha című kötet 251 oldalán három kontinensen át barangolva összesen tíz ország ételeiből ad ízelítőt. Európán belül szól a francia, olasz, görög, spanyol és angol ételekről. Ázsiából a közép-keleti, kínai, thai és indiai gasztronómiát hozza el, s végül az amerikai ételekbe is „belekóstolhatunk”. A kivitelezés szép, igényes, egy oldal recept, és egy oldal kép az adott receptről.

A kötetet kinyitva rögtön szembesülünk az információval, hogy a receptek szövegét nem maga Gordon írta, s az ételeket másodmagával készítette.

A nemzetközi ételkavalkád előnye, hogy nem kell azzal vesződni, hogy új recepteken dolgozzon, csupán elég volt körbenézni a világban. Hátránya, hogy valóban úgy kell elkészíteni, ,,ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva” különben a helyiek húzhatják a szájukat.

Engem, mint közép-európait valamilyen szinten zavar, hogy a felhozatalból öt ország európai, és csak a „már jól bevált” országok ételeit hozza fel, de a szláv és magyar térség felett szemet huny, holott talán több újdonságot nyújthatott volna vele, mint az olasz vagy francia ételekkel. Az angol konyháról már írt a „Great British Pub Food” (Jó angol kocsmakaják) című kötetben, továbbá az indiai ételeket a „100 of My Favourite Indian Recipes” (A 100 kedvenc indiai ételem) című könyvében, így talán lett volna benne fantázia ezek helyett valami távolabbi hely ételeiről írni, például Dél-Amerikáról vagy Ausztráliáról.

Továbbá, ami sokaknak probléma lehet, hogy túlnyomóan „tengeri herkentyűs” étel található a kötetben, polippal, hallal, rákkal, kagylóval, amik általában csak bizonyos országokban állják meg a helyüket, illetve csak bizonyos országokban érhetők el.

A francia konyha című fejezet tartalmaz kagylós, polipos, halas, kacsás és bárányos ételeket. Az ajánlott édességek a citromos szuflé és a csokoládékrém.

Az olasz konyhánál nagy hangsúlyt fektet a gombára és a cukkinire. Ami viszont meglepő, hogy a házi ravioli készítését is megmutatja, tésztagéppel. Ez ugyan nem mindenki számára elérhető berendezés, számomra szimpatikus, hogy ezt is házilag készíti.

A fejezet tartalmaz különböző pizza-alapokat, s hogy milyen feltétek illenek hozzá.

A görögöknél a házi pita és a muszaka is értékelendő, mint ismert görög étel, továbbá a (már blogon is kipróbált) fehérbabos zöldségleves is helyet kap. Külön kitér a szardínia helyes grillezési módjára.

A spanyoloknál a mandulás fokhagymaleves szőlővel az egyetlen, amit kivitelezhetőnek érzek, mert ebben a részben is rengeteg a tengeri étel.

Az angol konyhánál átsiklott a jól ismert fish and chips felett, itt többek között a halas pitét és a sült tojást ajánlja. (Kizárólag személyes vélemény: helyi ismereteimet és az angolok étkezési szokásait tekintve csoda, hogy több brit szakács is nemzetközi hírnévre tett szert, mert az angoloknak sok mindenük van, de az ízlést teljes mértékben nélkülözik mind ételekben, mint ruházatban.)

A közép-keleti ételekből a falafel az egyetlen, amiről az átlag európai hallott, a többi recept az ismeretlenség homályába vész, s ott is marad, mivel a hozzávalók beszerzése meglehetősen megnehezíti az elkészítésüket.

A kínai ételeknél megint többfajta tengeri ételt ajánl, továbbá gyümölcssalátát csillagánizzsal, csillaggyümölccsel, mangóval és licsivel.

A thai ételek között szerepel az első csirkés étel, továbbá az érdekes kókusztejes rizs mangóval és lime-mal.

Indiából a rákos falatkákat, spenótos és krumplis tortákat, a csirke madraszt hozza. Egyik hozzávaló az ,,indiai 5 fűszer” ami némi utánajárást igényelhet a receptet elkészíteni vágyó olvasótól.

Végül az amerikai gasztronómiába vezet be, mely szintén tartalmaz kagylót, továbbá buffalo csirkét, kéksajt burgert, és a steak elkészítésének öt módját, mely hasznos lehet egy kerti barbecue esetén. Édesség gyanánt a Missisipi sár pitét (Missisipi mud pie) javasolja, mely nyilván fantázianév, mégsem túl bizalomgerjesztő.

Néha beszúr egy-egy fejezetet, „5 módja” címmel. Sajnos ilyet csak a spárga, a pizza és a steak kapott, pedig nem lett volna rossz több zöldséggel eljátszani ezt, akár ha csak pár saláta, vagy egy üdítő is lenne belőle az étek mellé.

Összességében nem venném meg a könyvet, mert függetlenül attól, hogy nemzetközi ételeket tartalmaz, a receptek leginkább mégis az angol szájíznek kedveznek, többségük nem magyar gyomorra íródott. Ennek ellenére egy-két receptet kipróbálnék, de korántsem tartom hiánypótló darabnak. Ettől függetlenül biztos tud a séf, de személy szerint nem így szedném össze az ételeket. Talán emészthetőbb lenne a könyv, ha étteremben gyakoribb ételek receptjeit tartalmazná, hogy ha az ember egyszer megkóstolja, otthon is el tudja készíteni. Ugyanakkor a könyv előnyére válhat, hogy a legtöbb általa felsorolt étel nem széles körben ismert, így azok bizonyára értékelik, akik nem elsősorban elkészíteni, csupán érdeklődni szeretnének a világ konyhái iránt.

A borítókép a libri.hu oldalról való.